Prológus

Már megint ordibál. Lesütöm a szememet. -Ne mondj semmit, csak fogd be a szád- figyelmeztetem magamat, mert a sötét monokli még mindig ott éktelenkedik a szemem alatt.
-Figyelsz te rám egyáltalán?!-emeli fel durván az állam és tekintetében őrülten lobogó tüzet vélek felfedezni.
-Igen uram-húzom ki magam.
-Rendben van Skyler. A 18-adik születésnapod következik, ami azt jelenti, hogy megkapod életed legfelelősségteljesebb feladatát. De addig menj vissza a házba-magyarázza kissé higgadtabban apám. Vagyis Mr. X. Még én sem tudom az igazi nevét, ezért szólít mindig a középső nevemen. Feszes testtel kisétálok az ajtón, le egyenesen a lépcsőkön, ki az udvarra. A kis házikó felé veszem az irányt, ahol lassan már 4 éve lakom egyedül. Kinyitom a rozoga faajtót és belépek a szobába. Egyenesen a kis szekrénykéhez megyek és kihúzom a fiókját. Egy nyolcéves kisfiú néz velem farkasszemet. Óvatosan a kezembe veszem a fényképet, és letörlöm róla a vastag port. Ő volt Daniel, az öcsém. Majdnem négy éve hogy meghalt. Csak 8 éves volt. Elszomorodom a gondolatra és leülök az ágyamként szolgáló matracra.

 Daniel 2 évvel anyánk halála után ment el. Anyám kedves nő volt, mindig szerény és segítőkész. Danielt jobban megviselte a halála mint engem.   Mindenesetre, ezentúl apám rajta töltötte ki a dühét, ami borzalmas volt. Nekem végig kellett néznem, ahogyan apám bántalmazza a 6 éves öcsémet. És ami a legszörnyűbb volt, hogy nem tehettem érte semmit. 2 év telt el, anyánk halála óta és Daniel akkor adta fel. Ősz volt, hideg és szeles ősz. Dan egyszer csak eltűnt. A nevét kiáltoztam, kerestem égen földön, de nem válaszolt. És akkor megláttam. Az én kis öcsém ott állt a bázisként szolgáló épület tetején. A következő pillanatban csak azt láttam, hogy Daniel eldől, mint egy zsák és hangos puffanással lezuhan a tetőről. Odarohantam kis testéhez, és reménykedtem, hátha még él. De tévednem kellett. Amikor odaértem a Dan már üveges szemekkel nézett a semmibe. És ami a legfurcsább volt... Mosolygott. Mosolygott, mert tudta, hogy már biztonságban lesz. Ott ül majd, anya oldalán, fenn az égben és onnan néz le ránk majd, földön élő emberekre.

Szomorúan elmosolyodom és letörlöm a könnycseppeket, amik suttyomban lefutottak az arcomon. Hirtelen autó hangját hallom és kinézek az ablakon. Egy lesötétített ablakú BMW halad el az ablakom előtt. A hátsó ablakot lehúzzák, és láthatóvá válik egy lány arca. Körülbelül ugyanannyi idős lehet velem, csak a körme ki van festve, a haja zöld, lila és piros színekben pompázik és piercing van az orrában. Mindig is irigyeltem azokat a lányokat, akik járhatnak iskolába. Akiknek vannak barátaik, szüleik és rendes szobájuk. Irigyeltem őket, mert puha ágyban alhatnak, nem kell folytonosan a múltra gondolniuk és legfőképp nem kell azt tanulniuk, hogy hogyan késeljenek meg egy embert,. Mert nekem bizony meg kell tanulnom. Ahogyan íjazni, lovagolni, lőni, és verekedni is. Elfordítom a fejem és nekitámaszkodom a falnak. És van még egyetlen egy dolog, amiért irigyelem azokat a lányokat. Nem kelnek fel úgy, hogy az első gondolat, ami az agyukba tódul az: EGY GYILKOS VAGYOK.