Chapter2

Sziasztok :) igen, egy év után végre összekaptam magam és folytatom a blogot. Remélem, hogy tetszeni fog nektek, úgyhogy jó olvasást :) O xx


November 29.

Teljes káosz. Mindenki kapkod, én pedig igyekszem gyorsan átismételni a rúgásokat, ütéseket. Bevallom, hogy egy kicsit én is izgulok. Végre kijuthatok erről a helyről és a magam ura lehetek. Szabad leszek... Párizs, New York, Los Angeles, mindegy, csak szabaduljak ki innen! Elmosolyodom és beleharapok a szendvicsembe. Hmmm. Ilyet régóta nem ettem. Egyszer csak Jay terem mellettem és a vállam fölött megnézi mit csinálok.
- Eszel? Neked most nem kéne enned! Holnap van  a te nagy napod! Gyakoroltál már? - sürget.
- Nyugi. Szinte már 12 órája folyamatosan gyakorlok, hullafáradt vagyok, úgyhogy hagyj! - intem le. Jay sóhajt és fejcsóválva leült mellém. Ujjaimat megropogtatva felállok.
- Amúgy pedig, nem holnap lesz. Hanem ma este a Fekete Katakombákban - válaszolok és sietve kifutok az ajtón. Jay döbbenten néz utánam.

*

Most a nyikorgó hintán hajtom magam előre-hátra. Csend van, csak a vasrudak csikorognak. A fák levelei már a legkisebb széllökéstől is lehullanak. Idilli egy pillanat. Hátam mögött megrezzen egy bokor. Hátrakapom a fejem és...

Danielt látom kacagva. 

- Amy gyere kapj el! - kiáltja és egy fa mögé ugrik. Fülemben hallom visszahangzó nevetését. A képet lassan elfújta a szél. Egy ideig bámulom azt a helyet ahol a kisöcsémet láttam. Kiugrom a hintából és ahhoz a fához sétálok ami mögé évekkel ezelőtt egy kisfiú bújt el. Megkerülöm a törzsét, kezemet a kérgén csúsztatva tartom. Megállok, amikor ujjam egy vésethez ér. Összehúzott szemmel végigmérem a keszekusza betűket.  "Ez itt Dan és Amy búvóhelye" Hátraugrom, mintha egy darázs csípne meg. Szám keserű ízzel telik meg, és lábaimat szedve elrohanok. Ahol előbb még a nap sütött, ott most haragos, sötét felhők úsznak. Egyre kísértetiesebb minden. Ehhez a hintához sem jövök többet. 

*

19 óra 48 perc

12 perc a kezdésig. Már egy fekete autóban ülök, és gyomromban a jól ismert szorító érzés lappang. Idegesen rángatom az ujjatlan kesztyűmet. Luclille ül mellettem, a felkészítő. Mindenki így hívja. Ő szokta a küldetésre váró újoncokat felkészíteni az utolsó pillanatban. Segít, hogy a megfelelő ruházatot vegyük fel, emlékeztet a szabályokra és ismerteti a teendőinket. 

- Amanda! Kérlek figyelj rám! Tudom, hogy izgulsz, de ez fontosabb - mosolyog rám kedvesen. - Szóval épp arról beszéltem, hogy az idei évben újításokat vezettek be a Techlanok - folytatja a beszédet, miközben én bólintok. A Techlanok a vének tanácsát jelenti, akik döntenek a kiképzett egyén bátorsága, engedelmessége, illetve a fegyverforgató készsége felől. - Egy hatalmas labirintus lesz a feladat, amikben különböző vadállatokat és ellenségeket rejtettek el. Lesz egy késdobáló doboz is, amire különösen kell figyelned. Ha egy ellenfelet sikeresen legyőzöl, plusz fegyvert kapsz, vagy időt. Efelől te döntesz. A labirintus falai kemény sziklából lesznek, benne pedig mesterséges terepek várnak - fejezi be mondandóját Lucille, amikor a gépjármű zökken egyet. Megérkeztünk. 

*

Cipőm hangosan koppan a márványpadlón. Lucille egy szobába vezet, ahol egy fekete ruha és egy bőrbakancs vár rám. Segít felöltözni, és a derekamra csatolja az övet. Lassan kifújom a levegőt, majd Lucille-el az oldalamon belépek az óriási terembe. Minden tekintet felém fordul, és látom, hogy az egyik Techlan súg valamit a társának. Oda lépdelek ahol a fekete vonalak spirál alakban összefutnak, és ahol egy kígyó 10 centis szobra áll. Letérdelek, fejemet lehajtva várom a bírák utasítását. Lucille eközben csatlakozik a fal mellet álló csuklyásokhoz. 

- Felállhatsz Amanda Skyler! - utasít egy mélyen dörgő hang, ami hatására felállok. A szívem őrülten kalapál és tudom, hogy most ezen múlik minden.
- A feladatod a következő: mindössze 1 óra áll rendelkezésedre, hogy kijuss a labirintusból. Készülj fel, mert a nehéz lesz. Egész végig figyelni fogunk és csak magadra leszel utalva. Csak a megadott fegyverek közül választhatsz - int egy beépített szekrény felé. - Előfordulhat, hogy a terep néha a természetet idézi fel. Egyéb mondanivalóm nincsen - bólint, majd leül. Lucille felé nézek aki fejével a szekrény felé mutat. Odasétálok és kinyitom. Kiveszek egy íjat, egy kést és két pisztolyt. A töltényövet a derekamon kötöm meg, a pisztolyokat pedig a combomra rögzített tokba rakom bele. A nyilat a hátamra veszem, a kést pedig a kezembe fogom. Durva tapintása van, nem illik a kezembe. Viszont ennek van a legélesebb az éle. Az idegesség egyre inkább elhatalmasodik rajtam, a copfomból kiugró szőke tincset kapkodva a fülem mögé simítom. Egy kis vaskapuba állok be. Utoljára hátrafordulok, hogy láthassam az emberek arcát, de egy leereszkedő tömör, fémből készült lap elzárja előlem  a kilátást. Muszáj előre néznem. Ám ekkor a fülembe ordít egy hosszú dudaszó, én pedig olyan gyorsan kezdek futni, mint még soha.

*

Ahhoz, hogy a feladatot ténylegesen befejezzem, ki kell jutnom a Katakombákból. Direkt úgy építették meg, hogy az útvonalak labirintusként kanyarogjanak. Emlékszem, tíz éves koromban volt egy nálam nyolc évvel idősebb barátnőm. Amikor eljött az ő próbája, nem nagyon értettem még, hogy mi történik. Viszont nem jött ki innen. Tisztán emlékszem Apám szavaira. "Elbukott." Máig sem békéltem meg a gondolattal, hogy így kellett véget érni az életének. Az egyik pisztolyt leoldom a combomról és védekezően magam elé tartom, ahogy belém tanították. Hideg leheletem fehér páraként tűnik fel a levegőben, s úszik el. Fázom. Karomon végigfut a liababőr. Lépéseket hallok a túlsó fal oldaláról. Ijedtemben megdermedek. De megszorítom a fegyverem, és bátran előretörök, nem hátrálok meg. Előreugrok egy hangos kiáltással, de ekkor elejtem a pisztolyt. Mi a...

- Hannah? Jézusom, mi történt veled? - futok oda a sarokban gubbasztó lányhoz. Hannah felemeli izzadságtól csatakos fejét és rám bámul. Erőtlenül dadogó hangon ismétli a nevem, egymás után többször. Magamhoz ölelem, próbálom felsegíteni. 

- Amy - néz rám bárgyú fejjel. - Mit keresel itt? 

- 18 éves lettem - néztem  a szemébe - Hannah, itt van a felszerelésed? - teszem kezem a vállára, ami hatására fájdalmasan felnyög. Aggódva közelebb hajolok és egy golyó ütötte seb tátong rajta. Hóna alatt átfogom és igyekszem felemelni. Lába azonban összecsuklik minden próbálkozásomra. Végre valahára talál egy biztos pontot, és megveti lábát a földön. Hannah feladata úgy két hete volt. Ő sem tudott kijönni a Katakombákból. Valóságos csoda, hogy életben maradt, étel és víz nélkül. Hosszú, barna haja csimbókokban lógott és hátához ragadt. Övtáskámból kiveszem a kulacsomat és pár csepp vizet csöpögtetek az ajkára. Szeme kicsit jobban kinyílik és tekintetével könyörög, hogy itassam még. Engedelmesen megdöntöm a kulacsot, mohón kortyol a hideg folyadékból.
- Hannah. Figyelj rám - szorítom meg erősebben a karját. Párat pislog, majd tekintetét rám emeli.
- Együtt kell működnünk, hogy kijussunk - folytatom. Hannah bólint, előhúz háta mögül két puskát és egy pisztolyt. Megdermed, szeme kikerekedik.
- Te is hallod? - kérdezi suttogva. Fülelni kezdek. Tőlünk körülbelül 6 méterre csoszogó léptek hangjai hallatszódnak. Csendben elveszem az egyik puskát, megkérdezem töltve van-e. Aprót biccent. Lábujjhegyen a fal végéhez lépdelek, a fegyver csövét alig láthatóan kidugom. Utálok várni. De muszáj. Kiürítem a fejem, hogy tisztán tudjak gondolkodni. Dobogó szívvel hátranézek Hannah-ra, aki ugyanolyan rémült mint én. Fejem visszafordítom a hangok irányába. Mutató ujjam a fegyver ravaszán nyugtatom. Nemsokára feltűnik az idegen alak. Rongyos a ruhája, arcán mogorva kifejezés ül. Szakálla egészen ellepi arcát, mélyen ülő szemei gonoszságot sugároznak. Két kezében kést tart. Vizslatva néz körül. Kieresztem a levegőm. Most kell megölnöm, különben ő intéz el minket. Célzok, a puska csöve a szívére mutat. Határozottan meghúzom a ravaszt. A puska nagyot dörren, visszhangzik az üres falak között. A szakállas elterülve fekszik a földön, szeme tágra nyitva, a köves padló körülötte csupa vér. Arcom falfehér lett, érzem, hogy elsápadok. Hannah rögtön mögöttem terem és átölel. Mindketten remegünk. Ez itt már nem játék. Az életünk a cél.

Folytatás következik...